Hozok cukrot, kenyeret, banánt is, mert szereted. Haza jövök, ölbeveszlek, úgy szeretlek, úgy szeretlek! Képes Géza: Köszönöm Egyetlen jó az életemben te voltál, te vagy, te leszel. Kapocs, mely az élettel összekötne, van ezer meg ezer, de mindegyiket, bármely pillanatban szétszakítom mint pókhálószövetet. Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek: köszönöm neked. Szabolcsi Zsóka: Nem volt ideje... Kendőjét én hordom ma már. Panaszkodom neki, s mesélek. Mosolya naponta bátorít. Fényképen áll szökőkút mellett. Hiányzik karácsonyunkból, s velem dalol a fa alatt, Hegedűjén ellazult a húr, dúdolok neki új dalokat. Fejfájós napokon hozzá hullok. Nyugtalan órán nyugodt lelke vár. Nem volt ideje megőszülni. Kendőjét én hordom ma már.
Várnai Zseni - Mi legyek még? Míg kicsinyek voltak a gyerekeim, tejjé változtam, az kellett nekik, ültem kis ágyuk mellett reggelekig, ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott, hogy arcom egész kicsinyre sorvadott, s mikor szemükbe visszatért a fény, napként sütötte őket az enyém, s piros lett arcuk, alma gömbölyű, attól lettem én akkor gyönyörű. Kalács is voltam, meg vajas kenyér, és játékszer, hogy meg ne unjanak, és képeskönyv, hogy megtanuljanak belőlem mindent amit álmodom, később az egyszeregyet számolom, növök velük, már iskolás leszek, s a nagy katedra előtt reszketek: felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom, borzalmas, hogyha bennük elbukom! Most széllé kell változnom, hogy elérjem az egyiket, a messzeségbe kínt, de aki volt, örökre tovatűnt, s ha elfogom, ha átölelhetem, lelke páncélját át nem törhetem, s mindkettő bár belőlem sarjadott, többé már nékik mit sem adhatok, a földön nincs több oly bús szerelem, mint az anyáé, oly reménytelen. Mi legyek még? Érettük mit tehetnék? Legyen belőlem sűrű rengeteg, majd jól elbújhat ott a két gyerek ha menekülni kell a rossz világból, és kunyhó leszek friss mézeskalácsból, és tejjel-mézzel folyó kis patak, isznak belőlem, hogyha szomjasak, és dalolok majd nékik estelen: - Aludjatok el itt a keblemen.
(versek, 1927) Kórus szopránban (versek, 1930) Fekete bárány (versek, 1935) Én mondom és te add tovább!
Az ember még csak nem is unatkozhat nyugodtan. Osváth Erzsébet: Édesanyám szeme Ha mosolyog szeme kék, mint a nyári, derűs ég. És ilyenkor énekel, csak énnekem, énnekem. Ha haragszik, szeme zöld. Körülötte nagy a csönd. Mintha vihar az égen, villám villan szemében. De megbékül csakhamar. Elvonul a zivatar. Kiderül a borús ég. Édesanyám szeme kék. Újra, újra, újra kék! Várnai Zseni: Virágos ág... Virágos ág az asszony élete, tavasszal könnyű szirmokkal tele, s mikor lehullanak róla díszei, virág helyett gyümölcse terheli. Termése érik, pirul, gömbölyül, pillék és méhek zsongják őt körül, szellő ringatja, eső öntözi, s a nap tűzén csillognak könnyei. Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik, csupasz testét vad esők verdesik, reszket, mikor tépázza a szél, de nedvei forrók, akár a vér. S mikor csillogó fátylat sző a hó, s belengi őt e puha takaró, már újra szép, és arról álmodik, hogy tavaszra tündérré változik. S az lesz belőle, tündér csakugyan, ezernyi szép, feslő virága van, őbennük éli újra tavaszát, s nyáron a nap deleje hatja át.
Várnai Zseni: Édesanyám Anyám, ma újra fölsajogtál szívemben, s újra látlak téged, amint munkád fölé hajolva berregteted a varrógépet. Nyolc gyermek gondja húzta vállad, nyolc éhes száj kért enni, enni! tejedet szívtuk, húsod ettük, s szíved adtad kenyérre kenni. Ó, most ha élnél, most ha látnád, mint fordult a szegények sorsa, kihúznád magad, mint a nyárfa, s állnál ég felé magasodva, könnytől mosott szemed a napfényt szürcsölné, mint a dicsőséget, minden anyák közt ünnepelnék a Te anyai elsőséged! Szegény anyám, sírodra hull már az új tavasz piros virága, de bennem lüktet még a véred, szívemben szíved dobbanása, szememmel látod fölragyogni, ami álomként élt csak benned, érzem, amint fogod a tollam, s kezemmel írod ezt a verset. Édesanyám, életem földje, aki testem, lelkem fogantad: vagyok, mint voltál anya, én is, sorsod értelmét nékem hagytad! Így élsz a mában és jövőben, minden gyümölcsben, ami érik... visszük, visszük az élet lángját, anyám, anyák a végtelenségig! Várnai Zseni: Belebámultam a napba... Szerelmemnek nem volt még arca, és teste sem, csak, mint egy álom, ködként gomolygott körülöttem valóság, és mesehatáron.
Döbrentei talán arra is akart célozni, hogy a "lőni" ige felszólító módja egyes szám második személyben "lőj", bár én nem vagyok abban biztos, hogy ez a mai helyesírási szabály 1912-ben is így volt-e. A vers itt olvasható: [1] Archiválva 2011. május 28-i dátummal a Wayback Machine -ben. Források [ szerkesztés] Major Ottó: In memoriam Várnai Zseni ( Új Tükör, 1981/3. sz. ) Vedres Vera: In memoriam Várnai Zseni ( Élet és Irodalom, 1981/43. ). Magyar zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest: Magyar zsidó lexikon. 1929. További információk [ szerkesztés] A magyar irodalom története 1945-1975 (A vers) A magyar irodalom története 1945-1975 (A próza) Kortárs magyar írók Magyar életrajzi lexikon IV: 1978–1991 (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6422-X Szerzői adatlapja a Molyon Szentesi Zöldi László: Vörös amazonok,, 2019. február 17. Nemzetközi katalógusok WorldCat VIAF: 98457277 OSZK: 000000016547 NEKTÁR: 38641 PIM: PIM74057 LCCN: no92018984 ISNI: 0000 0001 1079 122X BNF: cb12780782d
Várnai Zseni Várnai Zseni arcképe verseinek 1940-es években megjelent gyűjteményéből Élete Született 1890. május 25. Nagyvázsony Elhunyt 1981. október 16. (91 évesen) Budapest Sírhely Fiumei Úti Sírkert Nemzetiség magyar Házastársa Peterdi Andor Gyermekei Peterdi Mária Peterdi Gábor Pályafutása Első műve Katonafiamnak Fontosabb művei Idő heroldja Vers és virág Egy asszony a milliók közül Irodalmi díjai József Attila-díj (1956) Várnai Zseni aláírása A Wikimédia Commons tartalmaz Várnai Zseni témájú médiaállományokat. Várnai Zseni, születési nevén Weisz Eugénia ( Nagyvázsony, 1890. [1] – Budapest, 1981. ) zsidó származású József Attila-díjas (1956) költő, Peterdi Andor (1881–1958) író felesége, Peterdi Mária (1919–1970) írónő és Peterdi Gábor (1915–2001) festőművész édesanyja. Életpályája [ szerkesztés] Nagyvázsonyban született Weisz Zsigmond szabó és Weisz Janka gyermekeként. 1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal.
Szebb volt, mint minden földi férfi, nagyobb, különb, titokkal teljes, sokszor szálló felhőben véltem meglátni őt, mint egy szerelmes. Láttam márványban egy vonását, talán Phidias remekében, szemének zöldjét megtaláltam egyszer, mikor tengerbe néztem, s aranyszín, barna, karcsú teste villant elém egy pillanatra, mikor káprázva, elvakultan belebámultam a napba. Kerestelek, örök szerelmem: földön, vízen, és csillagokban, parányi részed láttam olykor, s éreztelek az illatokban, miket réti füvek lehelnek, csodáltalak vad ifjúságban, s erőd bilincsként babonázott, mikor egyszer párducot láttam. Azután mégis megszülettél. Életre keltél, mint a márvány az alkotó művész kezéből, élő szobor, földi szivárvány, fényből, erőből ötvözötten megszülettél, mint képzeletben álmodtalak, egyetlen férfi: gyerekem, nagy örök, szerelmem! Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom Anyuban azt nem bírom, hogy mindenre tud mondani valami okosat. Ha azt mondom, hogy minden olyan unalmas, hogy semmi kedvem suliba menni, hogy utálom Kerstint, hogy szorít az új trikóm, ő már mondja is, hogy majd megjön a kedvem, hogy tegnap még szerettem Kerstint, és hogy vegyél fel másik trikót!
Várnai Zseni: Mi legyek még? Míg kicsinyek voltak a gyerekeim, tejjé változtam, az kellett nekik, ültem kis ágyuk mellett reggelekig, ha betegek voltak, s úgy fonnyadtam ott, hogy arcom egész kicsinyre sorvadott, s mikor szemükbe visszatért a fény, napként sütötte őket az enyém, s piros lett arcuk, almagömbölyű, attól lettem én akkor gyönyörű. Kalács is voltam, meg vajaskenyér, és játékszer, hogy meg ne unjanak, és képeskönyv, hogy megtanuljanak belőlem mindent amit álmodom, később az egyszeregyet számolom, növök velük, már iskolás leszek, s a nagy kateda előtt reszketek: felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom, borzalmas, hogyha bennük elbukom! Most széllé kell változnom, hogy elérjem az egyiket, a messzeségbe künt, de aki volt, örökre tovatűnt, s ha elfogom, ha átölelhetem, lelke páncélját át nem törhetem, s mindkettő bár belőlem sarjadott, többé már nékik mit sem adhatok, a földön nincs több oly bús szerelem, mint az anyáé, oly reménytelen. Mi legyek még? Érettük mit tehetnék? Legyen belőlem sűrű rengeteg, majd jól elbújhat ott a két gyerek ha menekülni kell a rossz világból, és kunyhó leszek friss mézeskalácsból, és tejjel-mézzel folyó kis patak, isznak belőlem, hogyha szomjasak, és dalolok majd nékik estelen: - Aludjatok el itt a keblemen.